Sokszor csak ülnék, ülnék órákig a huszonhetesbuszon, vitetném magam körbe-körbe; hagynám, hogy kirázza a tagjaimból a fáradtságot, a szódás-rozsdás rosszérzéseket, a gerincemből a nyilallásokat, a fejemből a haragot, a dühöt, a kétségbeesést és a tanácsatalanságot.
Sajnos ezt nem tehetem. Időm még csak-csak volna rá, megoldanám, de hát a huszonhetesbuszok sajnos rendre kigyulladnak.
(Jó, van, hogy csak az ajtajuk ragad be, vagy szimplán leállnak a lejtő tetején.)
No sebaj, itt van az új és modern, minden korábban elképzelhetőnek tartottnál remekebb utastájkoztató rendszer, ami felteszi az i-re a pontot. Figyelitek?! Funkció!
Kellett, mint egy falat kenyér!
A huszonhetesbuszok sajnos ugyanazok maradtak. Tegnap viszont az egyik huszonhetesbuszra felkerültek az ominózus matricák, hogy tudniillik csak az első ajtón szabad felszállni, ott is jegy felmutatásának terhe mellett. A hegyre fel nem viszünk, azért csak lukasszál, haver.
Meg is olajozom a biciklimet. Huszonhetesbuszozzon a faszom. Őszre olyan seggem lesz, hogy Sylvester Stallone sírva nézeget majd a pléhboj címlapján. (Mondjuk oda most is elég jó.) Hegyre fel!
[Itt alant még megjegyzem, hogy nagyszerű emberek vezetik a huszonhetesbuszokat, és a szolgáltatás színvonalának az a része, ami rajtuk múlik, kifogástalan. Riszpekt.]
